A harmincas évek első felében a szovjet hadvezetés a világon elsőként ismerte fel az ejtőernyő harcászati jelentőségét. 1935-ben a Kijev mellett – külföldi katonai megfigyelők jelenlétében – végrehajtott komplex hadgyakorlaton európai és amerikai főtisztek döbbenten figyelték, amint Sztálin kézmozdulatára a fejük fölött dübörgő szállítógépekből 1.200 katona ugrik ki, s másodperceken belül fehér selyemgubók borították be az ukrán eget… A szovjet hadsereg csúcsvezetői büszkén düllesztették ki mellkasukat és magabiztosan mosolyogtak a német, amerikai, brit és a többi katonai attaséra: na kollégák, erre varrjatok gombot! – mondták volna, ha az ékes orosz nyelv ismeri ezt a szólást…
A Vörös Hadsereg politikai okokból 
történt lefejezése ellenére 1939 tavaszán már három bevethető ejtőernyős dandár állt a szovjet hadvezetés rendelkezésére. Az éles megmérettetés sem váratott sokáig magára: ugyanezen év novemberében a finnországi hadjárat során az emberiség történelmének első tömeges katonai ejtőernyős-bevetése megtörténik.
Az akció nem járt egetrengető sikerrel, s talán ennek is tulajdonítható, hogy a nemsokára világháborúvá terebélyesedő Nagy Honvédő Háborúnak aposztrofált kataklizmában szovjet részről az ejtőernyős deszant-csapatokat szinte kizárólag gyalogságként (igaz, elit egységekhez méltó feladatokkal megbízva) küldték harcba. Ez nem akadályozta meg a szovjeteket (és későbbi szövetségeseiket) abban, hogy közös kiképzéseken gyakorolják a deszant-harcászat elemeit. (A franciák már 1935-ben küldtek egy három tisztből 
álló csoportot a Szovjetunióba, akik később a francia katonai ejtőernyőzés úttörői és első instruktorai lettek – erről egy kicsit bővebben a francia ejtőernyősökről szóló posztban olvashatsz).
A Szovjetunióban mindig is komoly hangsúlyt fektettek a deszantos utánpótlásra; ennek egyik jele volt a hihetetlenül népszerű, s az állam (azaz a párt) által orrba-szájba finanszírozott repülős és ejtőernyős klubok fenntartása, amelyekben fiatalok tíz- és százezrei sajátították el már tizenévesen a repülés és az ugrások alapfortélyait. Erre bizony szükség is volt, hiszen – már ha hinni 
lehet az olyan forrásoknak, mint Viktor Szuvorov Jégtörője – 1941 nyarán a Vörös Hadsereg többek között tíz hadtestnyi (!) deszantossal várta az Adolffal történő leszámolást, márpedig ez testvérek között is megvan úgy 700-800 ezer katona. A háború után legalább tíz évig a VDV (Воздушно-десантные войска, vagyis Légideszant Csapatok) volt a világ legnagyobb és legerősebb ejtőernyős fegyverneme, noha a háborús évekhez képest létszámcsökkenés volt tapasztalható.
Az ötvenes évek – a Vörös Hadsereg megváltozott, a Nyugattal szembeni offenzív szembenállást valló katonai doktrínájával együtt – meghozták a katonai ejtőernyőzés reneszánszát. A deszant-alakulatok lassacskán a Munkács és Vlagyivosztok közötti, pindurkának nem mondható földdarabon is kivívták maguknak a “hadsereg krémje” jelzőt. Ezt 1956-ban itt minálunk is bizonyították, hiszen a 7. és a 31. Légiszállítású Gárdahadosztály ejtőernyősei derekasan kivették részüket a forradalom vérbefojtásából.
Az igazi, komoly vizsgára azonban várni kellett, mígnem elérkezett 1968, s vele a prágai tavasz, majd az azt követő nyár: augusztus 20-ról 21-re virradólag a 103. Légiszállítású Gárdahadosztály válogatott emberei, a katonai hírszerzés, a GRU kommandóival karöltve röpke 13 perc alatt elfoglalják a csehszlovák főváros repülőterét, majd az ejtőernyősök ASU-85-ös önjáró lövegei meg sem állnak a prágai Pártközpont előtti térig… Ez még úgy is szép teljesítmény, hogy Svejk óta tudjuk: a csehek nem kifejezetten a hadműveleti területen produkálták nemzeti dicsőségtáblájuk legszebb illusztrációit.
1973 októberének elején a 103. Légiszállítású Gárdahadosztály mintegy ötezer embere (ismét ők!) “nulladik fokozatú” harckészültségben van: minden pillanatban megjöhet a parancs, hogy az arab oldalon beszálljanak abba a csetepatéba, mely a Közel-Keleten kibontakozóban volt. A beavatkozás – hála Istennek – elmaradt, de a Jom Kippur azóta sem tartozik a szovjet (orosz) ejtőernyősök kedvenc ünnepei közé. Hiába, a fiúk bizonyítani akartak, s ötletük is lett volna rogyásig…
1970-ben hadrendbe állítják a BMD-ket, ezeket a könnyű páncélozott járműveket, amelyeket mintha az ejtőernyősöknek találtak volna ki. Ezeknek az afrikai klímára átalakított változataival sikerül 1977-ben az etiópiai vendégszereplésen lévő VDV-alakulatoknak Afrika szarvából egészen az ogadeni sivatagig visszavonulásra kényszeríteniük a szomáliai csapatokat. (Hozzá kell tenni: bizonyos Fidel Castro nevű kubai úriember lelkes kis csapatával szoros együttműködésben).
Két évvel később Afganisztán. Ezúttal a 105. Légiszállítású Gárdahadosztálynak adatik meg a lehetőség kipróbálni, milyenek is a 
valódi utcai harcok: Kabul minden épületéért meg kell küzdeniük, s ha hinni lehet a túlélőknek: a srácok nem kényeztették el a velük szembenálló fegyvereseket.
A nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején a szovjet deszantosok nyolc hadosztályt alkottak. Közülük az egyik (a Rjazanyban állomásozó) kiképzési célokat szolgált. Egy hadosztály 800 hivatásosból és mintegy 7.500 fő sorállományúból állt. Hadosztályonként 128 BMD-vel, továbbá 45 darab önjáró löveggel (ASU-57 és ASU-87 [helyesbítés: ASU-85; köszönöm a kiigazítást.] típusúakkal) rendelkeztek. A deszant-hadosztályok a mindenkori 
szovjet vezetés azonnal mozgósítható “házi tartalékát” jelentették.
Nem véletlen, hogy a Csecsenföldön kirobbant polgárháborúban is megjelentek az immáron az orosz trikolórt a karjelvényükön viselő ejtőernyősök, mint a moszkvai hadvezetés “ultima ratio”-ja. Kérdés volt, hogy az afganisztáni tapasztalatok kamatoztathatóak-e Groznij környékén. Azóta tudjuk, hogy nem éppen.
A deszantosokat (nemcsak az oroszoknál) mindig is két fő cél elérésére képezték ki: az egyik az első vonalbéli klasszikus harc, melyet a fő szárazföldi erők megérkezéséig kell vívni. A másik a kommandó-típusú, melyre az ellenséges vonalak mögött kerül sor, s mely magába foglalja a szabotázst és az ellenséges tisztek és főtisztek célirányos megsemmisítését.
Érdeklődve várjuk, hogy a kék barettet és a vízszintesen csíkozott (világoskék-fehér) pólót viselő orosz ejtőernyősök (akik per pillanat négy dandárba sorolva úgy 30-32 ezren lehetnek) mikor és hol tesznek kísérletet 
arra, hogy a jócskán megtépázott orosz nagyhatalmi tekintélyt picinykét helyreállítsák. Ez a meló ugyanis nem hagyható kizárólag a Gazpromra. Meg aztán egészen más érzés egy géppisztoly elsütőbillentyűjét meghúzni, mint megtekerni egy gázcsapot, még akkor is, ha ez utóbbi tevékenység komolyabb és stratégiaibb eredményekkel kecsegtet. Igaz, a gázcsapos megoldás több embernek fáj…
